Eredeti cikk dátuma: 2020. június 1.
Eredeti cikk címe: Psychological Trauma Is the Next Crisis for Coronavirus Health Workers
Eredeti cikk szerzői: Jillian Mock
Eredeti cikk elérhetősége: https://www.scientificamerican.com/article/psychological-trauma-is-the-next-crisis-for-coronavirus-health-workers1/
Eredeti cikk státusza:
Fordító(k): Suhajda Enikő
Lektor(ok): dr. Chahlaoui Eszter
Nyelvi lektor(ok): Hudecz Andrea
Szerkesztő(k): Kovács László
Figyelem! Az oldalon megjelenő cikkek esetenként politikai jellegű megnyilvánulásokat is tartalmazhatnak. Ezek nem tekinthetők a fordítócsoport politikai állásfoglalásának, kizárólag az eredeti cikk írójának véleményét tükrözik. Fordítócsoportunk szigorúan politikamentes, a cikkekben esetlegesen fellelhető politikai tartalommal kapcsolatosan semmiféle felelősséget nem vállal, diskurzust, vitát, bizonyítást vagy cáfolatot nem tesz közzé.
Az oldalon található információk nem helyettesítik a szakemberrel történő személyes konzultációt és kivizsgálást, ezért kérjük, minden esetben forduljon szakorvoshoz!
A frontvonalban küzdő orvosokat önmagában nem védi meg a lelki traumától az, hogy hősként tisztelik őket:
- Az egészségügyi dolgozók nem csak kritikus állapotú betegek tömegeit kezelik a világjárvány idején.
- A saját egészségüket kockáztatják, miközben a szemük láttára emelkedik a halálozási arány és omlik össze a protokoll, valamint a támogatás.
- Ez a fajta akut stressz mentális egészségügyi problémákhoz vezethet, a terápiás támogatás viszont nem biztosított számukra.
Matthew Bai szakorvos teljes megkönnyebbülést érez, amikor New York város egyik sürgősségi osztályán átélt legkeményebb napjait követően meglátja feleségét és 17 hónapos lányát. „Számomra az jelenti a fényt az alagút végén, hogy hazatérhetek a családomhoz” – mondja Bai. Amikor március végén a COVID19-betegek özönleni kezdtek a manhattani Mount Sinai kórházba, Bai és felesége úgy döntöttek, hogy a nő elviszi totyogó kisgyermeküket szüleihez New Jersey-be, és ott maradnak velük. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy a vírust átadja a családjának.
Bai jelenleg napi szinten néz szembe levegőért kapkodó betegek tömegeivel egy olyan sürgősségi osztályon, amelyet még sosem látott ennyire leterheltnek. Folyamatosan az jár a fejében, hogy meg tudja-e őrizni alkalmazottai biztonságát.
Minden orvosnak van tapasztalata a szörnyű műszakok terén, de a nehéz napok egymást érik ebben az időszakban. Amikor esténként virtuálisan olvas mesét a kislányának, az közel sem olyan megnyugtató élmény, mintha ezt személyesen tehetné meg. „Őszintén szólva fogalmam sincs, mit érzek” – mondja Bai. „Elmegyek dolgozni, majd a nap végén lefekszem aludni. Nincs időm arra, hogy feldolgozzam a történteket.”
Az orvoslás rendes körülmények között is stresszel járó hivatás. A fizikai és pszichés terhelés, valamint a nem hatékony munkafolyamatok kiégéshez vezethetnek. Ez a betegség az Egyesült Államokban dolgozó orvosok akár 50 százalékát is érintheti Colin West belgyógyász szerint, aki több mint 15 éven át vizsgálta a szakorvosok jóllétét a Mayo Klinikán. A Cureus folyóiratban megjelent 2018-as összefoglaló közlemény a kiégést úgy jellemezte, mint „a kimerülés, a cinizmus és a vélt eredménytelenség ötvözete”.
A kiégett orvosok nagyobb eséllyel hagyják ott munkahelyüket. A betegeik számára ez súlyosabb kimenetellel is járhat. A kiégés fogalmával viszont nem ragadható meg az, amit orvosok, ápolók, mentősök és egyéb egészségügyi dolgozók élnek át, amint a koronavírus túlterheli az egészségügyi ellátórendszert. „A kiégés az egészségügyi ellátásban uralkodó körülményekre adott krónikus válasz” – fogalmazza meg West. „Ez viszont egy eddig még soha nem tapasztalt akut válság.”
A világjárvány felborította a társadalom nagy részének életét, így a frontvonalban küzdő egészségügyi dolgozókra nehezednek az előkészületek rendszerszintű hiányából fakadó terhek. Az Egyesült Államokban a kormány megkésett válaszlépéseinek és a tesztelés szakszerűtlen bevezetésének eredményeképpen a vírus széles körben terjedhetett el az országban. A több éven át tartó lehető legkevesebb erőforrás felhasználása miatt számos kórház nem rendelkezik az ellátás gyorsütemű bővítéséhez szükséges erőforrásokkal. Az egyéni védőfelszerelések (EVF) és lélegeztetőgépek iránti globális kereslet megnehezítette ezen kulcsfontosságú eszközök beszerzését. A tartalék készletek túl kevésnek bizonyultak, és az ellátás megerősítésére irányuló erőfeszítések nem voltak összehangoltak, vagy rosszabb esetben versengésre kényszerítették a kórházakat és a joghatóságokat.
A súlyosan érintett területeket ellátó sürgősségi osztályok jelenleg is azért küzdenek, hogy lépést tudjanak tartani a hozzájuk érkező kritikus állapotú betegek áradatával. Más kórházakban – ahol jelenleg baljós csend uralkodik – a személyzet épp azon töpreng, hogy vajon ők lesznek a következők, akiket túlterhel majd a vírus. Az ápolók az utolsó telefonhívásokat bonyolítják le a haldoklók és a látogatás lehetőségétől megfosztott szeretteik között. A halottasházak túlterheltsége miatt hűtőkamionok érkeznek a helyszínre, hogy ezekben tárolhassák a holttesteket.
„Az egészségügyi szakdolgozóink hihetetlenül beteg embereket látnak el, és az árral szemben kell úszniuk, mégis állják a sarat, hiszen ebben a szakmában ez a dolgunk.” – állítja West. Mivel azonban heteken vagy hónapokon keresztül ilyen rendkívüli bizonytalanságban kénytelenek teljesíteni, ez az állapot súlyos hatással lehet a mentális jóllétükre. Minden más csoportnál nagyobb az esélyük a megbetegedésre, hiszen folyamatosan ki vannak téve a SARS-CoV-2-nek. Áprilisig a vírus több mint 9000 egészségügyi dolgozót fertőzött meg, és közülük 27 ember haláláért volt felelős az Egyesült Államokban a Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központok adatai alapján.
Orvosok százai hunytak el világszerte. Baihoz hasonlóan sokan mások is attól tartanak, hogy átadhatják a vírust betegeiknek vagy szeretteiknek, és fiatal rezidens orvosok tanácsolják egymásnak, hogy írjanak élő végrendeletet. Néhány kórház elhallgattatja azokat a dolgozókat, akik aggodalmukat fejezik ki a valótlan információk terjedése és a titoktartás kapcsán. Világszerte részesítenek megrovásban vagy bocsátanak el az intézmények olyan orvosokat, akik nyíltan beszélnek az erőforráshiányról vagy megosztják tapasztalataikat. Számos szakértő arra számít, hogy a világjárvány mindezen traumatikus hatásai együttesen jóval a vírus megfékezése után is éreztetik majd hatásukat.
A traumát gyakran olyan nyilvánvalóan erőszakos eseményekhez kapcsolják, mint egy autóbaleset vagy egy lövöldözés. Ciano Aydin holland filozófus szerint viszont akkor nyilvánítható traumatikusnak egy helyzet, ha az „megsérti” valakinek az életével vagy a világgal szemben támasztott szokásos elvárásait, ezáltal „zavart és bizonytalan állapotba” sodorja az adott személyt. Wendy Dean pszichiáter és az Egészségügyi Ellátás Morális Sérülése (Moral Injury of Healthcare) elnevezésű nonprofit szervezet társalapítója szerint jelen világjárvány esetében a tartós bizonytalanságot tovább súlyosbítja az egészségügyi szakdolgozók morális szorongása, amely annak következtében alakul ki, hogy nem állnak rendelkezésükre a megfelelő erőforrások a kritikus állapotú betegek kezeléséhez.
Dean értelmezése szerint morális sérülés – amely a katonaságtól átvett fogalom – akkor következik be, ha egy személy szilárd morális meggyőződéseivel ellentétesen cselekszik. Az egészségügyben ez olyankor fordulhat elő, amikor az üzleti szempontok akadályozzák a szakorvost a betegek kezelésében, például nem áll rendelkezésre elég lélegeztetőgép minden arra rászoruló COVID19-es beteg ellátásának biztosításához. G. Richard Holt, a San Antonió-i Texasi Egyetem Egészségtudományi Központjának fül-orr-gégésze és bioetikusa szerint a szakorvosok nincsenek hozzászokva a betegosztályozáshoz, azaz annak meghatározásához, hogy ki részesülhet életmentő segítségben, és ki az, aki nem kaphat erre lehetőséget.
„Egyszerre egy beteg ellátására képeztek ki minket, de a járvány sűrűjében a többség érdekeit szem előtt tartva kell meghoznod a legjobb döntést” – fejti ki Holt. A katonákon végzett vizsgálatok alapján a morális sérülés akadályozza a szokásos érzelmi, pszichés és társadalmi működést, valamint gyakran fordul elő poszttraumás stressz zavarban szenvedő személyeknél. „Szerintem akkor jön majd el az igazi számvetés ideje, ha véget ér ez az egész” – állítja Dean.
Nehéz megjósolni, hogy a COVID19 milyen árat követel majd érzelmi szempontból. Joshua Morganstein, az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association) katasztrófák pszichiátriai aspektusaival foglalkozó bizottságának elnöke szerint egy természeti katasztrófa esetében az egészségügyi szakemberek gyakran csak a közvetlen veszély elmúltát követően nyújtanak ellátást, valamint nekik van lehetőségük hazatérni és kikapcsolni egy felkavaró nap végén.
Ha amiatt aggódsz, hogy hazaviheted magaddal a katasztrófát, akkor egy hely sem lesz számodra biztonságos. Az egészségügyi dolgozók velünk együtt igyekeznek megbirkózni a szociális és gazdasági életet uraló zűrzavarral, és ki vannak téve a felkavaró hírek folyamatos áradatának. Megküzdési mechanizmusként néhányan kizárják az életükből a koronavírusról szóló tudósításokat. „Át kell gondolnunk, hogyan reagáltunk volna erre a helyzetre az iPhone előtti időkben” – állítja Suneel Dhand, massachusettsi kórházakban dolgozó belgyógyász. „Aggodalommal tölt el, hogy az emberek túl sok pesszimizmust és reménytelenséget szívnak magukba a közösségi média használatával.”
Jessica Gold, a St. Louis-i Washingtoni Orvosi Egyetem pszichiátere és más szakértők úgy vélik, hogy az egészségügyi dolgozók körében sokaknál alakulhat ki szorongás, depresszió, droghasználattal kapcsolatos problémák és akut vagy akár poszttraumás stressz a világjárvány frontvonalában szerzett tapasztalatok következtében. Tekintettel arra, hogy ez egy példa nélküli helyzet, Gold attól tart, hogy az általa okozott pszichés károk is példátlanok lesznek. Más járványokkal kapcsolatos – korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló – adatok is ezeket az aggodalmakat támasztják alá.
A 2003-as SARS-járvány idején egy egészségügyi dolgozók bevonásával végzett kisebb vizsgálat során például azt állapították meg, hogy azon dolgozók közül, akiknél magas volt a megfertőződés kockázata, a vizsgált személyek 89 százaléka számolt be negatív pszichés hatásokról. Egy másik vizsgálat szerint a SARS-tól való vélelem összefüggésben állt a poszttraumás stressz zavar (PTSD) tüneteivel.
Egy 1257 szakorvos és ápoló bevonásával, a COVID19-világjárvány kínai tetőzésekor készült felmérés során a válaszadók 50 százaléka számolt be depresszióra utaló, 44 százaléka pedig szorongásos tünetekről, valamint 34 százalék tapasztalt álmatlanságot. Az egészségügyi szakemberek esetében egyébként is fennáll az említett betegségek kialakulásának kockázata, – az egészségügyben dolgozók körében az egyik legmagasabb az öngyilkossági arány –, jellemzően mégsem fordulnak segítségért Gold szerint. Hozzáteszi, hogy többségüknek a saját beosztásukból kifolyólag nincs idejük vagy lehetőségük arra, hogy terápiára járjanak a szokásos – reggel 9-től délutánig 5-ig tartó – munkaidő alatt, valamint sokan közülük inkább csendben szenvednek, hiszen még mindig jellemző a pszichés problémák megbélyegzése.
„A mentális egészségügyi ellátás sosem tudta kielégíteni a teljes lakosság igényeit, és most még kevésbé tudja majd ellátni a támogatásra szoruló rétegeket” – jegyzi meg Gold.
Az észak-karolinai UNC Health-hez hasonló intézmények az ellátók részére bővítették a terápiás lehetőségeket, elérhetővé téve a távegészségügyi ellátást és a rugalmasabb időbeosztást, valamint segélyvonalat is létesítettek. Az Egyesült Királyságban a COVID19 által okozott trauma kezeléséért felelős munkacsoport (COVID Trauma Response Working Group) a trauma pszichológiai vonatkozásaival foglalkozó kutatásokat felhasználva nyújt iránymutatást a proaktív intervenció elősegítése érdekében. A megfelelő támogatás akár az ellenállóképességet is erősítheti. „Néhányan azt tapasztalják majd, hogy megnő az önbizalmuk vagy hatékonyabban kezelik a jövőben felmerülő stresszforrásokat” – mondja Morganstein, a poszttraumás növekedésnek nevezett folyamatot leírva.
Jóllehet ezek az erőfeszítések csak kezdetek, Gold hangsúlyozza, hogy a mentális egészségügyi ellátásnak folyamatosnak és széles körben alkalmazhatónak kell lennie, valamint olyan rendszerszintű problémákkal kell foglalkoznia, mint a mentális egészségügyi szakdolgozók országszerte tapasztalható hiánya és a távegészségügyi szolgáltatások működését korlátozó szabályozási akadályok. A távterápia, a meditációs alkalmazások és más virtuális egészségügyi szolgáltatások az elmúlt hónapokban a lakosság széles körében elérhetővé váltak, és Gold és más terapeuták úgy vélik, hogy ezek az eszközök kulcsszerepet játszhatnak abban, hogy az egészségügyi dolgozókhoz is eljusson a segítség.
A világ számos városában az emberek minden este az ablakokból tapsolják meg és éljenzik a nélkülözhetetlen dolgozókat a vesztegzár ideje alatt. Bai arról számol be, hogy New Yorkban a helyi éttermek folyamatosan szállítanak ételt a kórházba, valamint a barátai és idegenek is elismerő üzeneteket küldenek neki. Mindez rendkívül sokat dob a hangulaton, mondja Bay. Noha az emberek hősként tekintenek az egészségügyi dolgozókra, ez sajnos nem elég ahhoz, hogy védelmet biztosítson számukra a pszichés sérülések ellen. A bevetésről hazatérő katonákhoz hasonlóan az egészségügyi szakdolgozóknak is időre lesz szükségük a történtek feldolgozásához és a felépüléshez, állítja Dean. Az akut egészségügyi krízis helyébe egy mentális egészségügyi krízis léphet, ezúttal azonban fel kell rá készülnünk.