Eredeti cikk dátuma: 2020. április 28.
Eredeti cikk címe: Coronavirus: How to Do Testing and Contact Tracing
Eredeti cikk szerzői: Tomas Pueyo
Eredeti cikk elérhetősége: https://medium.com/@tomaspueyo/coronavirus-how-to-do-testing-and-contact-tracing-bde85b64072e
Fordító(k): Bugár-Buday Orsolya, Nagy Mihály, Vinkovits Mária
Lektor(ok):
Nyelvi lektor(ok): Szemők Ildikó
Szerkesztő(k): Vinkovits Mária

Figyelem! Az oldalon megjelenő cikkek esetenként politikai jellegű megnyilvánulásokat is tartalmazhatnak. Ezek nem tekinthetők a fordítócsoport politikai állásfoglalásának, kizárólag az eredeti cikk írójának véleményét tükrözik. Fordítócsoportunk szigorúan politikamentes, a cikkekben esetlegesen fellelhető politikai tartalommal kapcsolatosan semmiféle felelősséget nem vállal, diskurzust, vitát, bizonyítást vagy cáfolatot nem tesz közzé.


Előző cikkeinket, a Coronavirus: Why You Must Act Now (Mit kellene tenni, már MOST címen jelent meg a Mediumon 2020 március 13-án – a szerk.), a Koronavírus: pöröly és tánc és az Out of Many, One (nem készült magyar fordítása – a ford.) címűeket összesen 60 millióan olvasták, és több mint 40 nyelvre fordították le. Ez az négyrészes, a gazdasági élet újraindításához szükséges konkrét lépésekkel foglalkozó cikksorozatunk, A koronavírus táncórát ad harmadik része.

Összefoglalás

Újraindíthatjuk a gazdasági életet, ha néhány dolgot, például a tesztelést és a kontaktkutatást jól csináljuk. Tesztelni kell mindenkit, akinek tünetei vannak, illetve mindenkit, akivel ezek az emberek kapcsolatba kerültek. Ez azt jelenti, hogy a tesztek legfeljebb 3%-ának kell pozitívnak lennie. Annyi fertőzöttet kell azonosítanunk, amennyit csak lehet, továbbá a kontaktszemélyek legalább 70-90%-át is, annak érdekében, hogy elszigetelhessük vagy karanténba tehessük őket. Ha mindezt nagyon gyorsan (úgy egy napon belül) megtesszük, az elégséges lehet a járvány megfékezéséhez. Ehhez rengeteg embert kell felvennünk, és a technikai lehetőségeket is ki kell használnunk. Emiatt a magánélet védelme érdekében kompromisszumot kell kötnünk, de ez az észszerűség határán belül marad. A legtöbb bluetooth-alapon működő, kontaktkövetést segítő alkalmazás valóságos műszaki csoda, de néhány alapvető változtatás nélkül teljesen haszontalanok lesznek.

Most sok országban alkalmazzák a pörölyt: a közösségi távolságtartásra (social distancing) irányuló intézkedések szigorú csomagját, amely a gazdasági életet is leállította. Emberek milliói veszítették el a munkájukat, a bevételüket, a megtakarításukat, a vállalkozásukat és a szabadságukat. A gazdasági költségek iszonyú méreteket öltenek. Az országok kétségbeesetten igyekeznek többet megtudni arról, mit kell tenniük ahhoz, hogy a gazdaság újrainduljon.

Szerencsére van négy intézkedés, amelyek segítségével drámai mértékben csökkenthetjük a vírus terjedését. A gazdaság leállításához képest nevetségesen olcsók. Ha azt mondtuk, hogy sok országban a pöröly módszerét alkalmazzák, akkor ezeket az intézkedéseket nevezhetjük a szike módszerének: óvatosan kimetsszük a fertőzött részt, ahelyett, hogy mindenkire egyformán lesújtanánk.

A négy intézkedés külön-külön nem hozható meg. Csak együtt működőképesek.

  • Azonosítjuk a fertőzött személyeket – teszteléssel.
  • Megelőzzük, hogy megfertőzzenek másokat – elkülönítéssel.
  • Megkeressük, hogy kikkel kerültek kapcsolatba – kontaktkutatással.
  • Megelőzzük, hogy a kontaktszemélyek másokat is megfertőzzenek – karanténnal.

A tesztelés és a kontaktkutatás a hírszerzés eszközei, az elkülönítés és a karantén az elhárításé. Most az első kettő – a tesztelés és a kontaktkutatás – témájába mélyedünk bele, a másik kettőről majd legközelebb.

Tesztelés

A közbeszéd hetek óta a tesztelés körül forog. A legtöbb országban a tesztelés hiányát kritizálják, de azt nem sokan kérdezik meg, hogy mégis mennyit kellene tesztelni.

Mennyit teszteljenek az országok?

Ez országonként változhat, attól függ, mi az ország célja. Kétféle ország van.

Egyfelől ott vannak az olyan országok, mint Spanyolország, Franciaország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, ahol elvesztették az ellenőrzést a járvány fölött. Nem voltak felkészülve a krízis kezelésére, ezért a pörölyhöz folyamodtak: szigorú intézkedéseket hoztak a gazdaság működésének korlátozására, így előzték meg, hogy az emberek megfertőződjenek. Ők így állítják meg a járványt. Itt pillanatnyilag nincs szükség tömeges tesztelésre, mert a pöröllyel gátolják a terjedést. Csak a betegeket kell tesztelniük, illetve azokat, akik valószínű, hogy megbetegedhetnek (például az egészségügyi dolgozókat), hogy elkülönítsék és kezeljék őket. Ezek főleg a piros és narancssárga színnel jelzett országok.

Mielőtt azonban a piros vagy narancssárga országok felállnának a tánchoz, fel kell rá készülniük. Jelentős mértékben növelniük kell az elvégzett tesztek számát, hogy közelebb kerüljenek a zöld színnel jelzett országokhoz, például Tajvanhoz, Vietnámhoz vagy Dél-Koreához. Ezek az országok használják a teszteket, diagnosztizálják a betegeket, de nem állnak itt meg. Lekövetik a fertőzött személy kontaktjait és őket is tesztelik. Akkor is, ha semmilyen tünetük nincs. Plusz széles körben tesztelnek mindenkit, aki fertőzött lehet, anélkül, hogy tünete lenne.

A tesztelési prioritások és a feltárt fertőzések számának összefüggése

Az utazók és az ismert kontaktszemélyek csoportjainak bevonása a tesztelésbe sokkal nagyobb számú teszt elvégzését igényli, mintha csak azokat tesztelnénk, akiknek tünetei vannak. Ezért van az, hogy csak a tesztek kb. 1-3%-ánál találunk fertőzött személyt. Minden fejlett országban, ahol sikerült ellenőrzés alatt tartani a járványt, körülbelül ezen a szinten van a pozitív tesztek aránya.

Az országok zölddel bekarikázott csoportja megfékezte a járványt és rengeteget tesztelt. A pirossal bekarikázott országok mindkettőt bukták. Csak kétféle kiugró érték van. Az egyik oldalon, kékkel karikázva Izland: sok tesztet végeztek, de sok betegük is van. Nagyon különleges ország: távoli sziget sokféle sajátos megoldással, ideértve a lakosság random tesztelését is. A másik a szürkével karikázott csoport. Ezekben az országokban nem tesztelnek sokat, de az egy főre eső fertőzöttek száma is alacsony. Ennek sok oka lehet, a nagyszámú népességtől kezdve a járvány későbbi kitörésén át a pöröly korai alkalmazásáig, és az is előfordulhat, hogy éppen a járvány elején vannak…

A legtöbb fejlett országban minél rosszabbul teszteltek, annál rosszabb lett a járványhelyzet. A piros körben lévő országokban kevés tesztet végeztek és iszonyú járvány volt, míg a bal alsó sarokban lévő országok kiválóan teszteltek és kevés esetük volt. Ha azok az országok, akik jól menedzselik a krízist, sokat tesztelnek, akkor a többieknek követniük kellene a példájukat. Úgy tűnik, ez körülbelül 3%-os pozitívteszt-arányt jelent.

Érdekes megfigyelni Szingapúr és Németország esetét. Náluk a pozitív tesztek aránya 3% körül volt, de a járvány utóbbi szakaszában felment 8%-ra. A hiba remélhetőleg nem a kapacitásukban van, továbbra is azt tesztelik, akit akarnak, egyszerűen csak sokkal több pozitív esetet találnak. De ebből talán látszik, hogyan temeti maga alá a tesztelési kapacitást a járvány kitörése, megnehezítve úgy a fertőzöttek azonosítását és izolációját, mint a járvány megfékezését.

Az országok kormányai tudni akarják, mikor tesztelnek elégséges mértékben. Ezt elég nehéz megmondani, mert a tesztek mennyisége és az esetek száma is folyamatosan változik, ráadásul az esetek száma a fertőzöttek számától függ, minthogy több teszttel több esetet találunk. De akkor honnan tudhatják, mikor tesztelnek eleget?

Ezen a diagramon a napi új esetek számát a piros vonal, az új tesztek számát pedig a zöld vonal jelzi. A tengelyeket arányosítottuk, hogy a tesztek és az esetek száma összehasonlítható legyen. Ahogy feljebb láttuk, a járványt ellenőrzés alatt tartó országok tapasztalatai alapján 3%-os pozitív arányt kellene megcéloznunk, ami azt jelenti, hogy egy esetre körülbelül 33 teszt jut. Tehát a jobb oldali tesztek számát jelző tengely kb. 33-szorosa a bal oldali esetek számát jelző tengelynek. Így könnyű kiszámítani, mikor van elég tesztünk.

Dél-Koreában, amikor a vírus terjedése igazán felgyorsult, az esetek száma hirtelen túl sok lett a tesztekhez képest, és elveszett az emberek hivatalos adatokba vetett bizalma (piros terület). Heteken belül azonban szereztek elég tesztet ahhoz, hogy visszakerüljenek a zöld zónába. Most minden nap a 3%-os küszöbérték átlépéséhez szükséges tesztek sokszorosát végzik el. A pozitív arány körülbelül 1%.

Hasonlítsuk össze Olaszországgal!

Látható, hogy Olaszország folyamatosan növeli a naponta végzett tesztek számát, de még mindig nem végez elég tesztet ahhoz, hogy teljes valójában átlássa a helyzetet. Ezzel a grafikonnal viszont kezdhetik sejteni, mikor lépik át azt a bizonyos küszöbértéket. Ha a fertőzöttek száma csökken, és a tesztek száma növekszik, ez pár hetet vesz igénybe.

Íme, még néhány ország:

Nagyon kevés országot mutatunk be, mert nagyon kevés országból van elegendő egyértelmű adat a naponta tesztelt emberek számáról. Néhány ország nem ad napi számokat, másoknál nem világos, hogy mi alapján számolnak. Személyek alapján? Tesztkészletek alapján? Országonként hány tesztkészletük van? Tajvan a tesztkészletek alapján számol, de nem tudjuk, hány tesztkészlet fogyott fejenként. A piros vonal mindazonáltal van olyan alacsonyan a zöldhöz képest, hogy akár fejenként két teszttel is alatta maradna. Főleg ha ügyes tesztelési taktikát alkalmaznak, ami növelheti a hatékonyságot.

Ezek a grafikonok világosan megmutatják, milyen messze vannak bizonyos országok attól, hogy elég tesztet végezzenek.

Aki elég tesztet végez, beléphet a tánc szakaszába. A járványt a fertőzött személyek elkülönítésével és kontaktjaik karanténban tartásával menedzselheti. Ezzel gyorsan azonosíthatja azokat, akik fertőznek vagy esetleg fertőzhetnek, és meggátolhatja, hogy megfertőzzenek másokat, így megvédheti a lakosságot anélkül, hogy mindenkit vesztegzárra ítélne és mindenki személyes szabadságát korlátozná. Az emberek kiszabadulhatnak, és a gazdaság újraindulhat. Ezért olyan fontos többet tesztelni, és addig növelni a tesztek számát, amíg csak 3% lesz a pozitív eredmények aránya.

Ha nem tesztelnek eleget, nem szigetelik el a fertőzött személyeket, tehát nem tudni, kik fertőzöttek, ezért kénytelenek vesztegzárat elrendelni.

Amíg az elérhető tesztek száma korlátozott, az országoknak el kell dönteniük, kiket teszteljenek először Hogyan állítsanak fel rangsort a teszteléshez?

Tesztelési prioritások

Ahogy már mondtuk, először azokat teszteljük, akik tüneteket produkálnak, általában a kórházban vagy az orvosi rendelőben, hogy tudjuk, kiket kell elkülöníteni és kezelni. Ez a legtöbb, amit az országok tesznek a pöröly szakaszában.

Azokban az országokban, hol már a táncra készülnek, a tüneteket mutatók beazonosítása után az egyelőre tünetmentes személyek tesztelését is el kell kezdeni. A kontaktkutatás lehetővé teszi a további lehetséges betegek felderítését és tesztelését.

Előző posztunk olvasói már látták ezt a grafikont:

Emlékeztetőül: az adatok az Oxford University Science-ben publikált, nagyszerű tanulmányából származnak, amely nagyon alaposan járja körül azt, hogy hogyan terjed a koronavírus emberről emberre. A vízszintes tengely az első fertőzés óta eltelt napok számát mutatja, a függőleges tengely pedig azt, hogy hány további ember fertőződött meg egy adott napon és milyen módon. Például a megfertőződést követő 5. napon a hordozók egyenként átlagosan közel 0,4 további embert fertőztek meg. A legtöbb fertőzést közvetlenül azok okozzák, akik a tüneteket már produkálják vagy rövid időn belül produkálni fogják (őket nevezzük preszimptomatikusnak). Kis hányaduk környezeti eredetű volt (valószínűleg felületek érintésének tudható be), és még kisebb azon fertőzések száma, amelyeket tünetmentes hordozók okoztak.

A tesztelés és a kontaktkutatás a hírszerzés eszközei,
az elkülönítés és a karantén pedig az elhárításé.

Ha csak a tüneteket mutató embereket teszteljük és izoláljuk, azzal az R (az effektív fertőzési ráta) legfeljebb 40%-kal csökkenthető. Ha az R 2,5 vagy 3, mint a jelenlegi járványhelyzetben, ez nem fogja 1 alá vinni a számokat.

Ha azonban a kontaktjaikat is felkutatjuk és leteszteljük, kiszűrhetjük a preszimptomatikusokat, 85%-kal csökkentve a fertőzések számát.

Összefoglalva tehát rengeteg tesztet kell végezni, nemcsak a tüneteket produkálóknál, de az összes kontaktjuknál is.

De ez csak akkor csökkenti 85%-kal az R-t, ha a tesztelés tökéletes. A valóságban ez eltart egy darabig. Mennyit számít ez?

Miért fontos gyorsan tesztelni?

Ha a tesztelési eljárás nem elég gyors, vagy a hozzáférés bonyolult és drága, az emberek nem lesznek időben letesztelve, vagy az eredmények nem érkeznek meg elég gyorsan. Így a fertőzések egy része az előtt következik be, hogy lett volna időnk elkülöníteni a fertőzötteket.

Ugyanez áll az azonosított kontaktokra is. Ha a fertőzést követően átlagosan három napig tart, amíg azonosítjuk és karanténba helyezzük vagy elszigeteljük őket, sok fertőzést nem tudunk megelőzni.

Három fontos tényezőt látunk:

  1. Mennyi fertőzöttet azonosítunk és izolálunk
  2. Mennyi kontaktszemélyt kutatunk fel és helyezünk karanténba
  3. És ezeket milyen gyorsan tesszük

Hogyan hasonlíthatjuk össze egymással a tényezők fontosságát? Először képzeljük el azt, hogy a tesztelés és a kontaktkutatás azonnal megtörténik.

Ez a grafikon, amely az oxfordi tanulmányból származik, azt mutatja meg, hogy hány fertőzött személyt és kontaktszemélyt kell azonosítani, izolálni vagy karanténba helyezni ahhoz, hogy a járvány fertőzési rátája csökkenjen.

A járvány a piros/narancs zónában terjed, a zöldben csökken. A kettő között a fekete vonal a határ. A szaggatott vonalak jelentik a konfidencia-intervallumot (vagyis a bizonytalanságot). Ezen a vonalon elvileg bármelyik pont megfelelő lehet a járvány megfékezésére. Tehát például ha megnézzük a piros X helyzetét, azt találjuk, hogy meg tudnánk fékezni a járványt, ha a tüneteket produkáló betegek 60%-át azonnal izolálnánk, még mielőtt bárki mást megfertőznének, és a kontaktjaik 50%-át haladéktalanul azonosítanánk, izolálnánk vagy karanténba helyeznénk, mielőtt ők fertőznének meg valaki mást.

Ez elég bonyolultnak hangzik. A jó hír az, hogy ez az intézkedés, ha jól csináljuk, önmagában elég lenne a járvány megállításához. Ha viszont nem csináljuk jól, akkor csak ront a helyzeten. Például a fertőzöttek 50%-ának, illetve a kontaktjaik 30%-ának elkülönítése már közelebb visz a zöld zónához. Ez jó hír. Ha kiegészítjük néhány óvintézkedéssel, például a maszkviseléssel, máris közelebb vagyunk a járvány ellenőrzés alá vonásához anélkül, hogy szükségünk lett volna a pörölyre.

A grafikon azt is feltételezi, hogy a fertőzés után késlekedés nélkül megtörténik a tesztelés vagy a kontaktkutatás. A valóságban azonban lehetetlen elkerülni a késlekedést. Mennyit számít ez?

A jobb oldali grafikon ugyanaz, mint amit feljebb már láttunk. A másik három azt mutatja, mi történik, ha egy, két vagy három napot várunk a tüneteket mutatók és az aszimptomatikusok elkülönítésével.

Nézzük meg a bal szélső grafikont! Gyakorlatilag azt mondja: „Ha három napig késlekedünk az esetek elkülönítésével és karanténba helyezésével, iszonyú nehéz lesz megállítani a járványt.” A legkisebb eredmény is számít, de az ekkora késlekedés csak nagyon csekély mértékű eredményt jelent.

A második grafikon azt mondja: „Ha csak két napot késik az izolálás és a karanténba helyezés, akkor a fertőződöttek legalább 70-90%-át kell izolálni, és a kontaktjaik 70-90%-át azonosítani ahhoz, hogy csak és kizárólag ezzel az intézkedéssel megállítsuk a járványt.”

Másképpen mondva: pusztán ezekkel az intézkedésekkel is megfékezhetjük a járványt, anélkül, hogy korlátoznánk a gazdaság működését, amennyiben gyorsan és hatékonyan teszteljük az embereket, elszigeteljük a betegeket, a kontaktszemélyeiket pedig azonosítjuk és karanténba helyezzük. Mindezt szupergyorsan és nagyon hatékonyan kell elvégezni, másképp ez az intézkedés önmagában nem elegendő a járvány megállításához.

Ha ezeket az intézkedéseket nem jól valósítjuk meg, iszonyú nehéz lesz megfékezni a járványt, és kénytelenek leszünk vagy találni egy másik varázsmódszercsomagot, vagy a nyájimmunitásra hagyatkozni, vagy újra lesújtani a pöröllyel – annak minden gazdasági költségével vagy a járvány okozta tömeges elhalálozásokkal.

Ezért olyan fontos az országoknak, hogy a lehető leggyorsabban rengeteget teszteljenek. Mindkettőre szükség van: a mennyiségre is és a sebességre is.

Dél-Korea drive-through, illetve telefonfülkés tesztelése megoldás lehet. Minél könnyebb hozzáférni a teszteléshez, annál többen és annál gyorsabban fogják elvégeztetni, és annál hatékonyabban tudjuk ellenőrzés alá vonni a járványt.

Néhány ország fontolgatja a teljes körű, folyamatos tesztelést. Képzeljük el például, hogy minden héten leteszteljük az Egyesült Államok lakosságának legnagyobb részét – mondjuk 300 millió embert a 330 millióból. Így minden országban tudni lehetne, ki a beteg, és valószínűleg meg lehetne fékezni a járványt. Csakhogy heti 300 millió teszt elvégzése jelenleg egy kicsit túlzásnak tűnik, és lehet, hogy kicsit drága is lenne. Egy év alatt több mint 15 milliárd tesztről van szó. Ha feltételezzük is, hogy a mennyiség miatt olcsók lesznek – mondjuk darabja 20 dollár –, ez akkor is 300 milliárd dollárt tesz ki, ami meglehetősen drága, bár a 2 billió dolláros gazdaságélénkítő csomagnak így is csak a 15%-a.

Ez rendkívül drága, és jelenleg nem is megvalósítható. De ha lennének hatékony módszereink arra, hogy több embert teszteljünk, másképp állnának a számok.

Ezek a módszerek léteznek. Például ez a tanulmány bemutatja, hogy ha csak kevesen fertőződnek meg (vagyis a prevalencia alacsony,) ügyesen le lehet tesztelni egy csomó embert egyszerre, így csak nyolcadannyi tesztre lesz szükség. Hatalmas előrelépés lenne, ha a tesztelés költségei 300 milliárd dollárról 40 milliárd dollárra csökkennének. Sok országban, például Németországban, Ausztriában, Izraelben vagy az Egyesült Államokban már így csinálják.

Egy másik érdekes megközelítés a szennyvíztesztelés.

Az elképzelés szerint megvizsgáljuk, mennyi koronavírus van a szennyvízben. Ez nagyjából megmutatja, hány fertőzött van. Ennek alapján teszteljük a szennyvíz befolyó oldalát, megtaláljuk, melyik épületből jön a vírus, ebben az épületben letesztelünk mindenkit és izoláljuk a fertőzött személyeket.

Összefoglalva:

  • Sokat kell tesztelni, hogy a lehető leghamarabb azonosítsuk a fertőzötteket.
  • Ez annyi ember tesztelését jelenti, amennyiből már csak 3% eredménye lesz pozitív, mivel a vírus terjedését sikeresen megfékező országoknál ez az arány látható.
  • Ugyanakkor nagyon gyorsan kell tesztelni, hogy azonnal izolálhassuk a fertőzötteket, és csökkenthessük azoknak a számát, akiket ők megfertőznek.
  • Ez a harc egyik fele. A másik az összes kontaktszemély tesztelése, hogy azonosítsuk közöttük azokat, akik megfertőződtek, de még nem mutatnak tüneteket. A fertőzések 45%-a tőlük származik.
  • Hasonlóképpen gyorsan akarjuk megtalálni a kontaktszemélyeket is, hogy csökkentsük azt az időszakot, amíg preszimptomatikusan fertőznek.
  • Vannak módszerek a hatékony tesztelésre, arra, hogy egyetlen teszttel több embert is teszteljünk.
  • Vannak más ígéretes tesztelési ötletek is, például a szennyvíztesztelés.
  • Egy tökéletes világban mindenkit folyamatosan tesztelhetnénk. Lehet, hogy egyszer eljutunk ide, addig azonban ez a módszer bonyolultnak és drágának tűnik.
  • Addig tehát rangsorolni kell azokat, akiket tesztelünk. Először a tüneteket mutatókat. Aztán mindenkit, akivel ők kontaktusba kerültek.

És már el is jutottunk a kontaktkutatás kérdéséig.

Megjegyzés: A szerológiai és egyéb tesztelési módszereket egy másik alkalommal fogjuk részletezni. Ez a rész sokat merített @Genevieve Gee elképzeléseiből és forrásaiból, aki a tesztelés témáját kutatta. Nevezetesen a pozitív esetek követésének ötlete tőle származik.

Kontaktkutatás, vagyis a beteg kapcsolatainak feltérképezése

Ez messze a cikk legjobban körüljárt témája. Szándékosan: a tét nagyon nagy. Amint láthattuk, nem csak arról van szó, hogy a kontaktkutatás lecsökkenti a fertőzés terjedését; életbe vágó ahhoz is, hogy áttérhessünk a pörölyről a táncra, hogy biztonságosan újranyithassuk a gazdaságot. Ez azonban egy nagyon összetett folyamat, és számos, a magánélet védelmével kapcsolatos kérdést is felvet.

Mielőtt belemélyedünk, alaposan meg kell vizsgálnunk, mit is értünk kontaktkutatás alatt.

A fertőződött személyt nevezzük Bobnak. A lehető leggyorsabban szeretnénk a lehető legtöbb személyt azonosítani a kontaktjai közül, azok közül, akikkel kapcsolatba került. Nem mindenki számít, akivel találkozott, inkább csak azok, akik meg is fertőződhettek.

Ehhez egy kontaktkutatást végző csapatra lesz szükségünk.

Munkában az Anchorage-i Önkormányzat Egészségügyi Osztálya és az Anchorage-i Tankerület kontaktszemélyek felderítését és megfigyelését végző csapata 2020. április 16-án egy, az önkormányzat egészségügyi osztályához tartozó tárgyalóban, Anchorage belvárosában. Fotó: Loren Holmes / ADN, az Anchorage Daily News révén

A kontaktkutatást végzők több feladatot is elvégeznek. Először is kapnak egy listát azokról, akik Bobhoz hasonlóan megfertőződtek. Kikérdezik Bobot, hogy megtudják, merre járt az elmúlt néhány hétben és ott kikkel találkozott. Mivel Bob ember, nem megbízható: előfordulhat, hogy feledékeny, nincs jól, pánikba eshet, lehet, hogy szomorú, nem akar együttműködni, vagy mindezek együtt. Tehát a kontaktkutatók a technika segítségét is igénybe veszik. Példként említhető Dél-Korea, ahol a kutatók a mobiltelefonok GPS információit, a hitelkártyák forgalmi adatait és a biztonsági kamerák felvételeit is használják. Egy másik példa a kontaktkövetést segítő alkalmazások eredményeinek felhasználása.

Ezen információk alapján összeállítanak egy listát azokról a kontaktszemélyekről, akiket Bob megfertőzhetett, a megfertőződés valószínűségének sorrendjében. Azután felhívják az összes kontaktszemélyt. A fertőződés valószínűségétől és a kormány rendelkezéseitől függően elrendelhetik az illetők tesztelését, az otthoni karantént, vagy csak annyit, hogy kikérdezzék a tüneteiről. A lehető leggyorsabban szeretnék a lehető legtöbb személyt azonosítani a kontaktok közül.

De ki számít kontaktnak? Hány kontaktszemélyt kell azonosítanunk? Milyen gyorsan kell azonosítanunk őket?

Ki számít kontaktnak?

Mivel a legtöbben vélhetően csak körülbelül két hétig fertőznek, csak azokkal törődünk, akikkel Bob az elmúlt két hétben kerülhetett kapcsolatba. Nem valószínű, hogy Bob ez előtt fertőzött lett volna, de ha az is volt, a kontaktjai már nem valószínű, hogy fertőznének.

Ami ezt a két hétet illeti, azokat szeretnénk azonosítani, akik valószínűsíthetően megfertőződtek. Bob összes családtagjánál a fertőzés nagyon is valószínűsíthető. Ellenben nem kell azokkal foglalkoznunk, akik mellett öt méterrel elment az utcán.

Amint azt az Alap tánclépések, amelyeket mindenki el tud sajátítani című részben láttuk, a fertőzések sokkal nagyobb valószínűséggel következnek be zárt térben, ahol az emberek hosszabb ideig egymás közelében tartózkodnak, beszélgetnek, köhögnek vagy énekelnek.

Az országok ezt szabályokká alakítják. Például azokat a kontaktszemélyeket fogják megvizsgálni, akikkel Bob több mint tizenöt percet töltött kétméteres távolságon belül. Ez észszerűen hangzik. A valóságban azonban a kontaktkutatást végzők munkája sokkal árnyaltabb. Akivel együtt ebédelt egy órán keresztül, egymással szemben ülve, azt valószínűleg nagy kockázatúnak nyilvánítják és megkérik, hogy vonuljon karanténba, ahol néhány óránként ellenőrizni fogják. Akivel viszont együtt állt sorba a szupermarketben, azt valószínűleg csak figyelmeztetni fogják, hogy legyen különösen körültekintő és figyelje, hogy vannak-e tünetei.

Hány kontaktszemélyt kell azonosítanunk?

Korábban már láttuk, hogy ahhoz, hogy érdemben csökkentsük az R értékét (reprodukciós ráta, amely azt mutatja, hogy egy koronavírus-hordozó hány embert fertőz meg), a kontaktszemélyek legalább 60%-át le kell nyomozni és azonnal karantén alá kell helyezni/el kell különíteni őket. De az a tanulmány 2,5-es R0-értéket feltételezett (R0 a reprodukciós ráta tökéletes körülmények között: amikor még senki sem immunis, és semmilyen intézkedést nem hoztak a járvány ellen). Mi történik akkor, ha ez az érték ettől különbözik?

Ez a tanulmány ezt veszi górcső alá. Különböző R0-értékeket vizsgál meg, és megbecsüli, a kontaktszemélyek mekkora hányadát kell lenyomozni ahhoz, hogy az R értékét 1 alá csökkentsük. Mindegyik vonal különböző R0-értéket jelképez: 1,5 (piros vonal), 2,5 (szürke vonal) és 3,5 (barna vonal).

A vízszintes tengely a nyomon követett kontaktszemélyek hányadát mutatja, a függőleges tengely pedig ennek hatását az R értékére.

Nézzük a felső barna vonalat, ahol az R= 3,5. Ha nem teszünk semmit, a fertőzési ráta értéke közel van a 3-hoz: mindegyik személy 3 másikat fertőz meg (azért nem 3,5-et, mert a tanulmány feltételezi a fertőzött betegek valamilyen szintű elkülönítését). Ahogy egyre több és több kontaktszemélyt nyomoznak le és helyeznek karanténba, az R értéke csökken.

Látható, hogy a barna vonal a kontaktszemélyek 90%-ának a lenyomozásánál megy a szaggatott vonallal jelzett „1” alá. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy megállítsuk a járványt, a kontaktszemélyek 90%-át kell nyomon követni – és biztosítani, hogy ők maguk nem válnak fertőzővé. Ha ezt jól csináljuk, ez az intézkedés önmagában képes megállítani a járványt. De szerencsére akkor is segít, ha nem tökéletes.

Látható, hogy a barna vonal körül van egy kis terület. Ez mutatja, hogy ezek a számítások egyelőre nem tökéletesek. Sok adatunk hiányzik, ezért pár dolgot meg kell becsülnünk. Lehet, hogy a kontaktszemélyek 90%-ának lekövetése az R értékét csak 1,5-re viszi le, vagy akár 0,5-re. Ebben nem vagyunk biztosak. De mindenképpen jelentősen csökkenti.

Amennyiben az R0= 3,5 helyett azt vesszük, hogy az R0= 2,5 (a szürke vonal), legjobb tudásunk szerint elég a kontaktszemélyek 70%-át azonosítani ahhoz, hogy megállítsuk a járványt.

Jegyezzük meg ezeket a számokat: az összes adatunk alapján a kontaktszemélyek 70-90%-át akarjuk lenyomozni, amilyen gyorsan csak lehetséges, hogy a lehető legnagyobb mértékben tudjuk visszaszorítani a járványt.

Egy tanulmány szerint ez minden egyes fertőzött esetében 20-30 kontaktszemély nyomon követését jelenti.

Hány kontaktkutatást végző személyre van szükség?

A Johns Hopkins Egyetem így vélekedik erről:

Eszerint a Johns Hopkins-féle terv szerint az Amerikai Egyesült Államoknak 100 000 kontaktkutatást végző személyre lenne szüksége. Más számítások ezt a számot 300 000-re teszik. Ez egy nagyon széles tartomány. Ez tükrözi ennek az ábrának a nagyon széles tartományát, ami tízszeres különbséget mutat Vuhan és Új-Zéland között. Miért?

Ennek a lyuknak az egy főre eső szükséges kontaktkutatók számában nincs értelme. Ha egy országnak 1 milliós a népessége, és senki nem fertőződött meg, egy másikat pedig szintén 1 millióan laknak, de ott 10 000 fertőzött személy található, akkor is ugyanannyi kontaktkutatóra lenne szükségük? Nem. A népességszámnak itt nincs jelentősége.

Amikor kontaktkutatást végzőket alkalmaznak az országok, az ilyen emberek idejét veszik meg. A szükséges idő az esetek számától és az egy esetre fordítandó időtől függ.

Az esetszám országonként változik, és attól függ, hogyan alakul a járvány. Az egy esetre fordítandó idő a képzéstől és a technológiától függ. Nézzünk néhány példát, hogy érzékeljük a nagyságrendeket!

A csúcson Hupejnek 1800 darab ötfős kontaktkutatást végző csapata volt. Ez összesen 9000 ember. A hivatalos esetszám olyan 4000 körül tetőzött. Tegyük fel, hogy ezt a 9000 konkaktkutatót átlag néhány nappal az után vették fel, hogy Hupejt lezárták, és ők egy hónappal későbbre tudták feldolgozni a lemaradásukat, amikor a válság alábbhagyott.

E között a két dátum között 9000 kontaktkövető 27 nap alatt (ha nem számolunk a hétvégékkel) kb. 63 000 esetet tudott volna feldolgozni, ami felfelé kerekítve nagyjából 4 napi munka esetenként (egy napi munka egy személy egynapi munkája, tehát 4 napi munkát elvégezhet 4 személy is egy nap alatt, vagy egy személy 4 nap alatt). Ha feltételezzük, hogy pár nappal korábban vették fel ezeket az embereket, és felhalmozódik a munka, akkor ez a szám felmehet 5 vagy 6 napi munkára, de sokkal többre nem.

Vessük ezt össze a Medicare és Medicaid korábbi vezetőjének álláspontjával:

E szerint egy eset feldolgozása 12-15 napi munkát jelent.

Tételezzük fel, hogy egy ország 10 000 új esettel szembesül naponta – és ebben egészen biztos, mert a tesztek kb. 3%-a lesz pozitív (ahogy láttuk a tesztelés résznél, ez a szám jól mutatja, hogy valójában mi történik).

Tegyük fel, hogy nincs kontaktkövető technológiájuk, tehát a kontaktkutatást végzőknek fel kell hívniuk a fertőzött személyeket, interjút kell készíteni velük, és utána egyesével felhívni az illetők összes kontaktját, és velük is interjút készíteni. Mindegyik ilyen beszélgetés nagyon hosszú, mert az emberek nem emlékeznek arra, kivel ebédeltek két napja, a két héttel korábbi ebédről már nem is beszélve. Ez után jelentéseket kell összeállítaniuk, elemezni az adatokat, ellátni azokat kereszthivatkozásokkal…

Ha egy eset 15 napi munkát jelent, úgy minden nap szükségünk lesz 15 * 10 000 = 150 000 napi munkára – vagyis fel kell vennünk 150 000 embert. Ha figyelembe vesszük a hétvégéket, az ünnepeket, a betegszabadságokat stb., akkor ez a szám felmehet 200 000-re. Minden költséggel együtt, 20 dolláros órabérrel számolva ez 7 milliárd dollár évente. Ez meglehetősen drága, de csak egy csepp a tengerben ahhoz a költséghez képest, amit a gazdaság jelenlegi leállítása jelent.

Képzeljük inkább, hogy napi 10 000 helyett csak 1000 új esetünk van. A munkaerő-szükségletünk rögtön 20 000 emberre csökken naponta.

Sajnos mindkét forgatókönyv három napot vesz igénybe, mert mindkettő öt ember háromnapi munkáját igényli. Márpedig, ahogy láttuk, az idő kritikus fontosságú.

Az Anchorage-i Tankerületben Bethany Zimpelman a kontaktszemélyek felderítését és megfigyelését végző csapatban dolgozik 2020. április 16-án, csütörtökön. A csapatot az önkormányzattól és az Anchorage-i Tankerületből érkező dolgozók alkotják. (Loren Holmes / ADN) Anchorage Daily News

Most képzeljük el, hogy még mindig van 1000 új esetünk naponta, de a kontaktkutatóink annyira hatékonyak, mint a vuhaniak, ahol egy ötfős csapat egy nap alatt tud végezni egy teljes esettel. 5000 kontaktkutatóval (a szabadnapokat stb. is beleszámítva kb. 7000) minden esetet le tudnak zárni 3 helyett 1 nap alatt.

Ezek a számok csupán hozzávetőlegesek. A cél felhívni a figyelmet arra, hogy hogyan gondolkodjunk erről, hogyan ösztönözzük az országokat a költségek számszerűsítésére és minimalizálására, és hogy nagyjából belőjük a nagyságrendeket. Ezek a nagyságrendek több dologra vezetnek rá:

  • Irtózatosan nehéz a kontaktkutatásra támaszkodni, miközben tombol a járvány. Április végén az USA-ban kb. 30 000 új eset jelent meg naponta, amihez ha 15 napi munkát számolunk esetenként, akkor 500 000 emberre van szükség, ha eredményt akarunk felmutatni. Nagyon nehéz ezt gyorsan és hatékonyan csinálni. A pöröly egyik előnye, hogy a kontaktkutatást végzők számára kezelhető méretűre csökkenti ezt a számot.
  • Ez ugyancsak rámutat arra, hogy ha egy országban újra kitör a járvány (mint Szingapúrban vagy Dél-Koreában), akkor helyi pörölyökre lehet szükség, mert ezek a kitörések meghaladják a kontaktkutatók teljesítőképességét.
  • Ha egy 5 fős csapatnak tényleg 3 napi munka egy eset teljes feldolgozása, akkor ez így egyszerűen túl lassú. Ezalatt sok új fertőzés történik.
  • Az is valószínű, hogy ezek az emberek fizikailag képtelenek feltérképezni az összes kontaktszemélyt, akikhez el kellene jutniuk. Az anchorage-i kontaktkutató csapat kézi feldolgozó munkája úttörő lehet az USA-ban, ami Alaszkában elegendő kapacitás, de a legtöbb államban vagy országban a munkát az ottani arányokhoz kell szabni. Sokkal hatékonyabban kell ennek működnie.

Képzeljük el, hogy Bob (a piros pötty, a fertőzött) eléggé társaságkedvelő, és az elmúlt két hét során 55 kontaktszeméllyel volt komolyabb interakciója. A kontaktkutatást végző személlyel történő beszélgetése során valószínűleg elsőként említi a négy családtagját. Miután végiglapozza a naptárját, még nyolc kollégáról számol be, akikkel találkozott. Emlékszik rá, hogy további négy barátjával vacsorázott, és hogy bevásárolni is volt.

A biztonsági kamerák felvételeinek megtekintése nyomán a kutatók képesek követni Bob mozgását az élelmiszerboltban, és beazonosítani másik két kontaktszemélyt (akiket le kell nyomozni), összesen így 18-ra növelve a kontaktok számát. Tekintve, hogy a kutatóknak nincs meg a munkahelyi kontaktszemélyek telefonszáma, illetve ismeretlen a boltban vásárlók személyazonossága, muszáj beszélniük a munkáltatóval vagy az élelmiszerbolttal, hogy megkapják ezeket a kontaktokat. Feltételezve, hogy Bob együttműködik.

A 18 eset kevesebb, mint a valós szám fele, és sajnos ezt is három napba telt kivizsgálni. Emlékezzünk rá, hogy 70-90% kell egy napon belül. Ezzel az eljárással Bob együttműködési készségére és memóriájára hagyatkozunk, és közben vért izzadunk, hogy megszerezzük az összes adatot. Ez egyszerűen kevés!

Van olyan ország, amelyik ezt nagyon jól megoldotta? Igen, Dél-Korea. Mégis hogyan csinálták?

A technológia és a kontaktkutatás: személyes adatok a megfertőzött személytől.

A dél-koreai kontaktkutatók hozzáférnek a Bobhoz hasonló fertőzöttek GPS- és hitelkártyaadataihoz. Ennek köszönhetően meglehetősen egyszerű kitalálni, hol járt Bob az elmúlt két hétben (zöld négyzetek az ábrán).

Így, hogy frissítettük Bob memóriáját, sokkal könnyebb azonosítani azokat a személyeket, akikkel találkozhatott. És ezt most ki lehet egészíteni a biztonsági kamerák felvételeivel és egyebekkel, mint például a tömegközlekedésből kinyert vagy az edzőtermi beléptetőrendszerek adataival. Végül ebben az elképzelt esetben 18-ról 41-re nő a lekövetett kontaktszemélyek száma. Ez még mindig nem 55, de már sokkal közelebb van hozzá. Ez már 75%, ami abba a sávba helyez minket, aminek már drámai hatása van a fertőzési rátára.

Ezek közelítő számok, de a dél-koreai valóságot tükrözik. Így csinálják, és eddig elkerülték az új járványhullámokat. Ez azt mutatja, hogy ha ezt jól csinálják, az önmagában is elég lehet a járvány ellenőrzés alatt tartására.

Még egy óriási előnye van ennek, amiről eddig nem beszéltünk.

8. ábra. Valós idejű adatok az új, dél-koreai fertőzöttekről

A koronavírus táncórát ad című cikkünkben elmagyaráztuk, Dél-Korea milyen módon hozta nyilvánosságra, hogy a fertőzött személyek hol és mikor tartózkodtak. Az emberek rögtön láthatják, hogy azokon a helyeken, ahol jártak, történt-e már fertőzés, hogy megtudják, esetleg ők is megfertőződhettek-e, és ha igen, csináltassanak-e tesztet.

Ráadásul az emberek letölthetik ezt az információt a telefonjukra, és az alkalmazások segítségével azokat a helyeket, ahol a hivatalos adatok szerint történtek fertőzések, összevethetik a mozgásukra vonatkozó adataikkal. Így ha az illető használja az egyik ilyen alkalmazást, azonnal megtudhatja, hogy találkozott-e fertőzött beteggel.

Mivel azonnali előnnyel jár a számára („Jaj, van egy olyan alkalmazás, amivel láthatom, ha valahol elkaptam a fertőzést? Erről tudni akarok!”), az emberek valószínűleg letöltenék az ilyen alkalmazást és használnák.

Ahhoz, hogy a fent leírtak lehetségesek legyenek, a hatóságok számára hozzáférést kell biztosítani a Bobhoz hasonló fertőzött személyek hitelkártyaadataihoz és a mobiltelefonok cellainformációihoz.

Ez azt jelenti, hogy ideje beszélni a magánélet védelméről!

A kontaktkövetés és a magánélet védelme

Megjegyzés: több járványügyi, illetve a magánélet védelmével foglalkozó szakértővel beszéltünk, hogy megírjuk ezt a részt, de a következtetéseink nem véglegesek. Az alábbi gondolatokat azért tesszük közzé, hogy alaposabban körbejárjuk a kontaktkövetés és a magánélet védelmének témakörét, és arra kérjük a szakértőket, hogy vitassák meg velünk ezeket az ötleteket.

Néhány embernek a cikk olvastán az lehet az első reakciója, hogy ez nem elfogadható, mert sérti az emberek magánélethez fűződő jogait. Ezzel pedig egy olyan adatgyűjtési és a magánéletet sértő, csúszós lejtő felé nyomja a kormányt, mint a belbiztonságról szóló, 2001-es Patriot Act, amitől azóta is szenved az Amerikai Egyesült Államok.

Erre a vitára még visszatérünk, bár ezen a ponton ez teljesen irreleváns. A kritikusok nem gondolnak bele, hogy sok országban nem is nagyon kell megváltoztatni a törvényeket ahhoz, hogy megvalósítsuk a fentieket, egy olyan dolog miatt, amit úgy hívnak, hogy bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség.

A bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség és a magánélet védelme

Bob megfertőződött. Emiatt a közösségre nézve egészségügyi kockázatot jelent. Ez azt jelenti, hogy más jogokkal rendelkezik a magánélet védelme terén, és ez így volt évszázadokon keresztül számos országban, például az Egyesült Királyságban és Franciaországban is. Több más ország, mint például Ausztrália hasonló szabályokat alkalmaz. Az Amerikai Egyesült Államokban ezt állami szinten szabályozzák.

Logikus is. Elfelejtettük, mennyire pusztítóak lehetnek a fertőző betegségek.

Ez az ábra azt mutatja, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a járványok következtében évről évre milyen óriási mértékben hullámzott a halálozások száma. De az olyan intézkedések nyomán, mint például a víz klórozása, minden hullámhegy eltűnt.

Így néz ki egy fékevesztett járvány. Abban az időben közismert volt, hogy a betegek kevesebb jogot élveztek, mint az egészségesek, mert elemi veszélyt jelentettek a társadalomra. Az azonosításuk és elkülönítések létfontosságú volt, a hatóságoknak ezért jogában állt ezt megtenni.

Ez a mai napig így van egy sor betegség esetében. De az elképzelés ugyanaz: ha valaki fenyegetés jelent a társadalomra, a hatóságoknak rendelkezniük kell a megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy ezt a kockázatot kiküszöböljék.

Ha a koronavírust bejelentési kötelezettség alá tartozó betegségnek minősítenék, az orvosoknak azonnal jelenteniük kellene a pozitív eseteket a hatóságoknak. Nekik pedig ezután képesnek kellene lenniük arra, hogy használják a már rendelkezésükre álló erőforrásokat, adatokat és eszközöket, hogy lenyomozzák Bob kontaktszemélyeit.

Ez a három lépés (az, hogy egy betegség felkerül a bejelentési kötelezettség alá tartozó betegségek listájára, hogy létezik egy folyamat a hatóságok értesítésére, hogy a magánélethez fűződő jogokat ezekben az esetekben felülírják) minden országban általában három különböző jogszabály hatálya alá esik, vagyis mindenki máshogy csinálja.

De azokban az országokban, amelyek megküldik Bob aktáját a hatóságoknak, ez semmiben nem különbözik attól, mint amikor a rendőrség hozzáférést kap egy bűnöző mobiltelefon- vagy hitelkártyaadataihoz, hogy beazonosítsák és megtalálják az illetőt. Ezt már megtehetik, és jelen esetben meg kell tudniuk tenni anélkül, hogy különleges jogokat kapnának, ami már csúszós lejtőt jelentene.

Az mellékes, hogy létezik-e erre technikai megoldás, hogy könnyen hozzáférjenek a GPS- és a hitelkártyaadatokhoz: a kontaktszemélyeket felkutatóknak már rendelkezniük kellene hozzáféréssel az ilyen típusú információhoz. Ezt mesterségesen megnehezíteni értelmetlen.

Amennyire meg tudtuk állapítani, Dél-Koreában eddig terjed a magánélet védelme, tehát ennyi elég kell legyen a probléma megoldásához. Az erre vonatkozó különleges szabályozást a MERS járvány 2015-ös kitörése után hozták meg, amit más országok is meg tudnak hozni.

Mondjuk ki még egyszer: ez egy felbecsülhetetlen eszköz arra, hogy tényleg véget vessünk a világ körüli tömeges járványkitöréseknek, és ehhez nem kell évekig tartó vitába bocsátkozni a magánélet védelméről. A figyelmünket arra kellene irányítani, hogy ezt megoldjuk.

De többet is tehetünk. Az igazi, magánéletről szóló vitának arról kellene szólnia, hogy vajon a hatóságoknak rendelkezniük kell-e hozzáféréssel azoknak a személyeknek az adataihoz is, akik hivatalosan még nem fertőzöttek.

A nyomon követett kontaktszemélyek magánéletének védelme

Most képzeljük el, hogy Bob bankkártya- és helyadatain felül a kontaktkutatónk kapott egy listát a mobiltelefon-szolgáltatótól a potenciális kontaktszemélyekről.

A telefonszolgáltatók mindig tudják, hol tartózkodsz. Ezt rögzíthetnék, azokkal az emberekkel együtt, akik a közeledben vannak, és bármikor, amikor két ember meghatározott ideig egymás mellett tartózkodik, pl. 2 méteren belül több mint 10 percig, akkor rögzíthetnének egy egyezést. Azok az országok, ahol egy vezető mobilszolgáltató üzemel, könnyen megtehetik ezt, de a több szolgáltatóval működő országok is létrehozhatnak közösen egy adatbázist, úgy, hogy egyik vállalat sem látja a többi cég vásárlóinak az adatait.

A kormány kikérheti Bob összes kontaktszemélyének az adatait, azt, hogy mikor és hol találkoztak, anélkül, hogy a népesség többi részéről bármi egyebet megtudna.

Túl sok hamis pozitív lenne – például a GPS meg tudja mondani a tengerszint feletti magasságot, de a folyamat során ezt az adatot lehet, hogy valahol eldobják. Ebből következik, hogy ma egy lakóházban úgy tűnik, mintha mindenki, aki egymás alatt-fölött lakik, kontaktszemély lenne. De egy kontaktkutató ezek legtöbbjét ki tudja zárni az által, hogy mellőzi azokat az állandó, otthoni egyezéseket, akik nem élnek együtt az illetővel.

Az ebben a helyzetben a kormánynak átadott adatok pontosan azok, amiket akarunk, hogy a kormány birtokában legyenek: egyik oldalról a fertőzött személyek helyadatai, a másik oldalról pedig a kontaktokkal való egyezések. Senkinek nincs sok olyan adata az emberek mozgásáról, ami eddig nem volt meg nekik, kivéve azt, ami kritikus, hogy ebben a különleges helyzetben meglegyen.

A mobilszolgáltatók sem férnek hozzá több adathoz, mint amit általában megkapnak. Ez megvédi a magánéletet, miközben növeli a kontaktkutatás hatékonyságát.

Ennek a hátránya, hogy a GPS nem elég precíz, vagyis lehetnek olyan kontaktszemélyek, akik emiatt nem kerülnek bele a vizsgálatba, és pár olyan, aki tévesen kerül bele. A GPS egyébként lehetne pontosabb, ha az Amerikai Egyesült Államok hadserege úgy dönt, hogy hozzáférést ad a részletesebb verziójukhoz, de lehet, hogy ezt nem akarják – illetve még mesterséges intelligencián alapuló eszközökkel pontosíthatók az adatok. De az is előfordulhat, hogy a pontosság annyira rossz, hogy ez a megoldás teljesen használhatatlan. Talán csak az alacsony népsűrűségű területeken működik. Nem láttam még olyan tanulmányt, ami ezt mélységében elemezné. De nagyon szeretnék!

Emiatt a korlát miatt csatlakozott sok ország a bluetooth-os alkalmazás körüli őrülethez.

Mi szükséges ahhoz, hogy a bluetooth-os alkalmazások használhatók legyenek kontaktkutatásra?

Tételezzük fel, hogy a kontaktkutatóink hozzáférnek Bob adataihoz, és ennek tetejébe még a piacon elérhető bluetooth-os alkalmazások adataira is támaszkodhatnak.

Ha nem ismerné ezeket az applikációkat: a legtöbbjük úgy működik, hogy az emberek letöltik és úgy állítják be őket, hogy amikor aktívak, névtelen kódokat küldenek minden embernek a közelben – már amennyiben nekik is van egy hasonló és aktív alkalmazásuk. Az Apple és a Google úgy állapodtak meg, hogy ezt lehetővé teszik.

Amennyiben Bob használ egy ilyen alkalmazást, jelezheti, hogy megfertőződött a koronavírussal, és dönthet úgy, hogy ezt az információt elküldi a hatóságoknak.

Szóval hány ember szeretne használni egy ilyen alkalmazást?

Ha olvasta a cikkünk első részét, tudja, hogy Szingapúr hivatalos bluetooth-os applikációja, a TraceTogether csupán a lakosság ötödét érte el. Izland, egy másik ország, ahol magas szintű együttműködést vár el az ember, mindössze 40%-os eléréssel büszkélkedhet. Egy Indiában kiadott applikációt 50 millióan töltöttek le, ami sikernek tűnik, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy ez a népesség kevesebb, mint 4%-a.

De legyünk őrülten optimisták, és tegyük fel, hogy a legtöbb ország 50%-kal jobb eredményt ér el, mint Szingapúr – ez valószínűtlen, mivel Szingapúr felettébb gazdag, mindenkinek van okostelefonja, az oktatás színvonala nagyon magas, és az emberek bíznak a kormányban –, és a népesség 30%-át ráveszik, hogy töltse le az alkalmazást.

Itt a kékkel bekarikázott pöttyök olyan kontaktszemélyek, akik letöltötték az egyik bluetooth-os alkalmazást. Bob sajnos nem töltötte le, tehát ebben a helyzetben ez az egész nem ér semmit. Ez történik az esetek 70%-ában, ha az alkalmazások elérése 30%.

Rendben, most tegyük fel, hogy Bob telepítette az alkalmazást. Sőt nemcsak telepítette, de Bob nagyon lelkiismeretes, és mindent beállított és mindig mindent engedélyezett.

Ebben az esetben a kontaktkutatást végző személy 8 főt adhat hozzá Bob kontaktszemélyeihez – a szükséges kontaktok kb. 15%-át. Miért ilyen keveset? Kezdetnek azért, mert Bob kontaktjainak csak a 30%-a használja az alkalmazást. Talán egy kicsit többük: mivel Bob használja az applikációt, ez azt jelenti, hogy tisztában van azzal, hogy használni kell, és a barátai nagyobb valószínűséggel hasonlítanak rá ebben. Ezért tételezzük fel, hogy a kontaktszemélyeinek a 40%-a letöltötte az alkalmazást. Viszont sokan közülük soha nem nyitották meg, vagy nem regisztráltak benne, vagy megtették, de a bluetooth kapcsolat nem volt engedélyezett, amikor elhaladtak egymás mellett.

Tehát az esetek 70%-ában nincs semmink, mert Bob nem használja az alkalmazást. Még ha le is töltötte, esélyes, hogy nem nyitotta meg, vagy nem regisztrált benne, vagy nem engedélyezte a bluetooth-t. Képzeljük azt, hogy a letöltőknek csak a fele használja rendeltetésszerűen az alkalmazást. Ez azt jelenti, hogy az idő 85%-ában a kontaktkutatók olyan emberekbe botlanak, akiknek nincs semmilyen releváns információt adó applikációjuk.

Ami a maradékot illeti, az összes fertőzöttnek csak a 15%-a, és az ő kontakjaiknak is csak a 15%-a használja rendeltetésszerűen az alkalmazást, ami az összes nyomonkövetett kontakt kb. 2%-a.

Emlékeztetőül: ezt ahhoz a 70-90%-hoz kell mérni, amennyi kontaktszemélyt nyomon kell követnünk, hogy átléphessünk a pörölyből a táncba.

De ez még nem minden! Ezek az alkalmazások olyan beállításokkal rendelkeznek, hogy az embereknek maguknak kell jelenteniük a tüneteiket (amit az emberek nagy része nem fog megtenni), és utána aktívan úgy kell dönteniük, hogy elküldik az adatokat a kormánynak.

Sok jó állampolgár ezt meg is fogja tenni, sokan viszont nem. Ha átadják az adatokat a kontaktkutatást végzőknek, ennek valószínű következménye, hogy az egész családjukat és a barátaikat is tesztelni kell, és többeket karanténba kell zárni. Ha az ön férje vagy a barátja azt kockáztatja, hogy elveszti az állását, mert kettő vagy több hétig otthon kell maradnia, ön átadná ezt az adatot?

Vagyis végül a felkutatott kontaktoknak csak a fele lesz meg.

Senki nem tudja, hány ember tenné meg mindegyik lépést, de az új technikai eszközök bevezetésének területén szerzett több mint 10 év tapasztalattal a hátam mögött a nagyságrendekről alkotott megalapozott sejtésem a következő:

Ez az egyszerű modell szabadon kipróbálható!

Lehet, hogy túl optimista vagyok, és a kontaktkutatást végzőknek leadott kontaktszemélyek részaránya csak 0,1%. Vagy túl pesszimista vagyok, és az 5%-ot is elérheti. Vagy akár a 10%-ot. De a jelenlegi hozzáállással biztosan nem közelíti meg a kívánt 70%-90%-ot. Minden apróság számít, de ez aztán tényleg borzasztóan kicsi szelet.

Hogyan változtathatunk ezen? Először is képzeljük el, hogy az Apple és a Google készített egy frissítést az operációs rendszerhez – amelyen valóban dolgoznak –, de ahelyett, hogy le kellene töltenünk az alkalmazást, amint frissítjük az operációs rendszert, a kontaktszemélyek rögzítésére optimalizált alkalmazás elkezd futni a háttérben. Ilyen helyzetben valószínű, hogy az emberek kb. 50%-a fogja frissíteni az operációs rendszert. Ez az egy hónapon belüli szokásos arány.

Tételezzük fel, hogy ezzel az alkalmazással Bobnak még így is aktívan meg kell adnia az alkalmazásnak, hogy megfertőződött, ahhoz, hogy a kontaktszemélyek nevét megküldje a hatóságoknak. Továbbra is tételezzük fel, hogy ezt csak 50% teszi meg.

A kontaktszemélyeknek még mindig csak a 10%-ánál tartunk! Több a semminél, de még mindig kevés. Tudjuk jobban csinálni? Igen.

Tételezzük fel, hogy az operációs rendszer letöltése automatikus. A felhasználó dönthet a beleegyezés megtagadása (opt-out) mellett, de az Apple és a Google kitartóan, naponta figyelmeztetni fogja az operációs rendszer frissítésének szükségességére.

Tételezzük fel azt is, hogy mivel Bobnak bejelentési kötelezettség alá tartozó betegsége van, nincs arra módja, hogy pozitív teszteredmény esetén ő döntsön a kontaktszemélyek listájának feltöltéséről. Ennek megadása automatikusan történik.

Nagyon sok kutatás támasztja alá azt, hogy jelentős a különbség a beleegyezést kérő (opt-in) és a beleegyezést feltételező (opt-out) rendszer között.

A szervadományozás esetében a különbség ~15% és ~99% között van. A beteg kapcsolatainak feltérképezését az emberek nagy része szintén nem utasítaná el. És ha meg is teszik, számos intézkedés van, amellyel rá tudjuk venni őket arra, hogy újra beleegyezzenek, például néhány óránként új megerősítést kérhetünk, vagy megkérhetjük őket néhány óránként, hogy a beleegyezés megvonásának megerősítéséhez navigáljanak a beállításokhoz. Előfordulhat, hogy a politika miatt nem minden ország éri el a 99%-os elterjedtséget, de ha azt akarjuk, hogy ezek az alkalmazások használhatók legyenek, ez az egyetlen megoldás.

Ebben az elméleti modellben végre sikerül elég kontaktszemélyt felkutatni a világjárvány megállításához.

Ennek az a lényege, hogy ezen alkalmazások esetében igen magas elterjedtség szükséges ahhoz, hogy igazán számítsanak, és a felhasználók által hozott minden egyes döntés jelentősen csökkentheti ezt az elterjedtséget. De ha sikerül elérnünk, a jutalmunk óriási lesz.

Rögtön azt követően, hogy valakiről bebizonyosodott, hogy beteg, a hatóságok rendelkezésére állhat az összes releváns kontaktszemély listája (plusz számos fals pozitív). Gyerekjáték lesz Bobbal interjúzni, és az összes kontaktszemélyt azonnal fel lehet hívni.

Ráadásul ezt nem is olyan nehéz lehetővé tenni. Emlékeznek az Apple és a Google bejelentésére, amit korábban említettem? Ezek a cégek azt állítják, hogy először lehetővé teszik a fejlesztők számára, hogy olyan bluetooth-os alkalmazásokat készítsenek, amelyek könnyen kommunikálnak egymással. Majd ezután ezeket a funkciókat beépítik a központi operációs rendszereikbe. A tervek szerint beleegyezést kérő (opt-in) rendszerű lesz, de ezt valószínűleg könnyen át lehet alakítani beleegyezést feltételező (opt-out) rendszerűvé, vagy akár kötelezővé is tehetik, amennyiben annak szükségessége nyilvánvaló, és a kormányok is elvárják.

Ne feledjük: ennek az egésznek az a lényege, hogy azon kulcsfontosságú küszöbérték fölé kerüljünk, ahol a kontaktkutatás elég jól működik ahhoz, hogy újranyithassuk a gazdaságot – tehát hogy a pörölyről a táncra térhessünk át. Ha az opt-outok (a beleegyezés megvonásának) aránya 20%-ról 5%-ra esik vissza, elég sok kontaktszemélyt lehet felkutatni és megküldeni a hatóságok részére ahhoz, hogy ez már számítson is.

Hangsúlyozom, hogy az ebben a részben használt számok szemléltető jellegűek, nem valódiak. Azt szemléltetik, hogy a kontaktkutatás céljára alkalmazott bármely technológia legfontosabb sikertényezője magának a technológiának az elfogadása és használata.

A bluetooth-os alkalmazások alternatívájaként használható QR-kódok

Ennek elérésére nem csak bluetooth-os alkalmazásokat (vagy az iOS-be vagy az Androidba beépített funkciókat) használhatunk. Vannak még érdekes alternatívák. Az egyik például a QR-kódos megoldás – a Zerobase is ilyet fejleszt.

Egy utas a belépéshez QR-kódot olvas le egy metróállomáson Vuhanban 2020. április 1-jén.
Ng Han Guan/AP Photo, forrás: Business Insider

Egy épületbe való belépéskor előfordulhat, hogy QR-kódot kell beszkennelnünk. A szkenneléssel az adott személy – és mindenki más, aki nagyjából ugyanakkor jelentkezett be – az adott időpontban az adott helyhez köthető. Ezeket a kódokat könnyű kinyomtatni és bárhol ki lehet függeszteni: épületek, helyiségek bejáratánál, buszpályaudvarokon, vasúti kocsikon… Így a visszakövetés a magánélet védelme mellett is megoldható.

A bluetooth-os alkalmazásoktól nem a technológiában különböznek. Mindkét alkalmazástípus elég jó. A különbség az elterjedtségben rejlik: az emberek számára kötelezővé tehetjük a QR-kód leolvasását, ha be akarnak lépni egy épületbe. Így a beleegyezés megvonásának lehetősége is megmarad (ha nem mennek be az adott épületbe), de az elfogadás melegen ajánlott. Valami hasonlót a bluetooth-os alkalmazásokkal is el lehetne érni: ha kötelezővé tennék az épületekbe történő belépéskor az ilyen alkalmazások megnyitását, az elterjedtség ebben az esetben is elég jelentős lenne.

Figyelem: még ekkor is fennáll a saját fertőzés bejelentésének problémája. Ezért olyan módszerre van szükség, amellyel a helyszínek és a kontaktszemélyek automatikusan feltöltődnek a hatóságok rendszerébe, amint Bobról megállapítást nyer, hogy fertőzött.

Ez jó sok információ volt! Most foglaljuk össze az összes opciónkat, továbbá ezek előnyeit és hátrányait!

Forrás itt. Megjegyzés: a linken a színvakok részére készült piros-kék árnyalatos változat is elérhető.

Mint láthatják, véleményem szerint a bluetooth-os, beleegyezést kérő (opt-in) alkalmazások nem érnek semmit. A nem kötelező QR-kódok valamivel jobbak, mivel Bob legalább beolvashatja ezeket és így rögzítheti, merre járt. De ha nem teszik kötelezővé, kevés ember és vállalkozás fogja használni, tehát csak kevés kontaktszemélyt lehet így nyilvántartásba venni.

A következő a csak manuális kontaktkutatás. Egyébként is szükség van manuális kontaktkutatókra, úgyhogy ezzel a témával mindenképpen foglalkoznunk kell. De a kontaktszemélyeknek csak egy részét lehet így felkutatni, ami ráadásul időigényes is. És a folyamat mindenképpen beavatkozik a fertőzöttek és a kontaktszemélyek magánéletébe.

Ezután következnek azok a technológiai megoldások, amelyek jelentős mértékben segítik a kontaktkutatókat. Mindegy, hogy Bob GPS- és hitelkártya-adataihoz való automatikus hozzáférésről – amely kiegészül a mobilhálózat-üzemeltető által vezetett GPS-helyadatokkal – vagy beleegyezést feltételező bluetooth-os kontaktkövetést segítő alkalmazásokról van szó, ezek a megoldások igazán gyorsan tudnak jelentős mennyiségű adatot szolgáltatni, ráadásul a magánélet védelmét is csak korlátozottan érintik.

A legjobb opciót a kötelező QR-kódok vagy bluetooth-os alkalmazások jelentik. Azonnal nagy mennyiségű kontaktszemélyt tudnak megadni, ugyanakkor a magánéletet is csak észszerű mértékben érintik, mivel a hatóságok csak az adott személyre vonatkozó információkat és az egyezések listáját kapják meg, valamint azt, hogy az illetők hol és mikor találkoztak a fertőzött személlyel.

Ezeknél a megoldásoknál a hatóságoknak nincs is szükségük ennél több információra. Nem kell hónapokon át minden mozgást nyomon követni és adatbázisban tárolni. Igazolt fertőzés esetén csak az elmúlt két hét egyezéseit kell figyelembe venni.

Egyesek számára a magánélet védelme szempontjából még ez is túlzásnak tűnhet. Úgyhogy akkor most foglalkozzunk ezzel!

Mit gondoljunk a koronavírus és a magánszféra kapcsolatáról?

Félünk.

Az általunk ismert világ szinte egyik napról a másikra szűnt meg létezni. Karanténba került a munkahelyünk, az életünk, a fontos kapcsolataink.

Tehát ha azt érezzük, hogy még valamit elvesznek tőlünk, például a magánéletünket, azonnal reagálunk. Fellázadunk. Nem akarjuk még ezt is elveszíteni.

Mert tudjuk, hogy a munkahelyeinket, a barátságainkat, a szabadságunkat majd vissza fogjuk kapni. De attól félünk, hogy ha a magánéletünkről is lemondunk, azt már sohasem kapjuk vissza.

Az 1984 világának megvalósulásától tartunk.

El akarjuk kerülni a mesterséges intelligencia irányította világot, ahol a kormány minden lépésünkről tud, a viselkedésünk alapján pontoz, és hamarosan azt is megmondja, mit gondoljunk. Nem akarunk egy Kínához hasonló országban élni.

És ez nem csak egy elméletben létező rémálom. Az USA-ban pedig még mindig hatályban van a Patriot Act, amelyet 19 évvel ezelőtt, a szeptember 11-i terrortámadások után fogadtak el.

A félelem hasznos, mert éberek leszünk tőle. Figyelemre késztet. Arra ösztönöz, hogy értékeljük szabadságjogainkat és harcoljunk értük, hiszen ha egy nap elveszítjük őket, talán soha nem szerezzük vissza.

De ez a fajta félelem nem lehet irracionális. Nem terjedhet ki mindenre. Nem alakulhat pánikká.

Objektíven kell megvizsgálnunk a problémát, részeire bontani, és észszerűen kell döntenünk az intézkedések menetéről.

Először is tisztáznunk kell, hogy nem mindenki adatairól van szó, hanem két kisebb csoport, a fertőzöttek és a kontaktszemélyeik adatairól.

A fertőzötteknek már így is megváltozott az adatvédelemhez való joguk. Számos ország hozott olyan jogszabályokat, amelyek a fertőzötteket eltérő bánásmódban részesítik. És ez is a cél. Azt akarjuk, hogy a fertőzöttek dönthessenek úgy, hogy nem működnek együtt a hatóságokkal a világjárvány hatásainak csökkentésében? Az egyetlen vitatott részlet itt az, hogy milyen mértékben óvhassák meg a magánéletüket.

Az összes javaslat azt sugallja, hogy az egyetlen adat, amit a fertőzött személyről feltétlenül tudni kell, az az, hogy az illető hol járt az elmúlt két hétben, illetve kikkel találkozott. Hibás lenne ezt közvetlenül tőle megkérdezni. Ezen információk GPS-helyadatok, hitelkártyaköltési minták vagy kötelező bluetooth-os alkalmazások segítségével történő megszerzése megbízható és azonnali, ugyanakkor a kitettséget jobban korlátozza, mint amennyit a rendőrség eleve fel tud tárni bármelyikünkről.

Ami a kontaktszemélyeket illeti, az ő magánéletüket jobban kell védeni. Nincs szükség a bankszámlakimutatásukra vagy az összes helyadatukra. Csak azt akarjuk tudni, hogy kik ők, és hogyan érintkeztek a fertőzöttekkel: hol, mikor és mennyi ideig. És erre az információra csak a megelőző két hét vonatkozásában van szükségünk. Ez az információ összegyűjthető kötelező bluetoothos alkalmazások, kötelező QR-kódok, mobilhálózat-üzemeltetők és valószínűleg egyéb eszközök segítségével. A kormányoknak ennél többet nem kell tudniuk. Csak ennyit.

Ez pedig azt jelenti, hogy a hatóságok által gyűjthető adatokra különféle korlátozások vonatkoznak:

  • A gyűjtött adatokra vonatkozó korlátozások: a fertőzöttek esetében csak a tartózkodási helyükre vonatkozó adatokat gyűjtjük, illetve azt, hogy kivel találkoztak, hol és mennyi időre. A kontaktszemélyek esetében csak azt, hogy került-e sor kontaktusra, ha igen, hol és mennyi időre.
  • Időbeli korlátok: az adatokhoz csak a megelőző három hétre vonatkozóan lehet hozzáférni. Minden korábbi adatot törölni kell.
  • Hozzáférés: A jogi eljárásban magánvállalkozásoktól vagy az interjúk során a kontaktkutatást végzők által gyűjtött adatokhoz csak az Egészségügyi Minisztérium vagy azzal egyenértékű regionális hivatal férhet hozzá. Egyértelműen meg kell határozni, hogy az Egészségügyi Minisztériumon belül kik (például a kontaktkutatást végző személyek) férhetnek hozzá az adatokhoz, ezt gondosan figyelemmel kell kísérni a munkatársak minden egyes adathoz való hozzáférésének nyomon követésével, továbbá az adatokhoz való hozzáférést szigorúan naplózni kell.
  • Biztonság: az összes személyazonosító adatot védeni kell oly módon, hogy az megfeleljen az egészségügyi követelményeknek.
  • Egyértelműen meghatározott kivezetési kritériumok: ezekre az adatokra csak a járványhelyzet idején van szükségünk. A „járványhelyzet” meghatározása legyen objektív és egyértelmű. Például amint a lakosság több mint 70%-a immunissá válik, akár védőoltás, akár nyájimmunitás révén, az adatgyűjtő rendszer automatikusan leáll, és a gyűjtött adatokat megsemmisítik.
  • Tisztességes eljárás: az emberek számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy bírósághoz fordulhassanak, amennyiben a kormány az adatokat a céltól eltérően használja fel, vagy ha a kutatást végzők által levont következtetések tisztességtelenek vagy nem megfelelőek.
  • Átláthatóság: az összes begyűjtött információt egyértelművé kell tenni. Nyilvánosságra is kell hozni ezeket az információkat, de előtte a személyazonosításra alkalmas összes adatot (például név vagy lakcím) törölni kell.

Az adatvédelmi szakértők segíthetnek annak pontosításában, hogy hogyan lehet védeni a tartózkodási előzményeket. Például az összes kontaktkutatási műveletet végezheti egy vállalat vagy egy nonprofit szervezet – vagy ezek kombinációja. Egyszerűen csak közölnék a hatóságokkal, hogy kit kell izolálni, és kit kell hatósági karantén alá vonni. Előfordulhat, hogy az emberek nem tagadhatják meg az információk megosztását, de azt eldönthetik, hogy kinek adják meg az információkat.

Ezt a problémát úgy is megközelíthetjük, hogy melyek azok az adatok, amelyeket nem akarunk megosztani a kormánnyal. A legtöbb ember számára elfogadható, hogy megossza a kormánnyal a fertőzött személyekkel az elmúlt két hétben történő érintkezéseit. Azt azonban nem akarják, hogy a kormány minden lépésükről értesüljön.

Pedig ez már most is így van.

Nem csak azért, mert már most is rengeteg adat áll a rendelkezésére – az USA esetében az adóhatóság (Internal Revenue System, IRS), az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériuma (Department of Homeland Security, DHS), az FBI és egyéb szervek részéről. Hanem azért is, mert ezen információk közül sok már a magánvállakozások révén is hozzáférhető.

Ahogyan arról a New York Times is beszámolt, több tucat – vagy akár több száz – cég gyűjt és értékesít adatokat, sokkal többet, mint amire ebben az esetben szükség van. Az olyan cégek, mint a Google, az Apple, a Waze, az Uber, az IBM, a Kiip, a TheScore, a Facebook és sokan mások folyamatosan tudják, hol vagyunk és merre járunk, és sokuk értékesíti is ezt az információt.

Forrás: New York Times

A cégek elismerték, hogy már most felhasználónként 5000 adatpontot ismernek. Könnyen megeshet, hogy ez több, mint amennyit mi tudunk saját magunkról. Ezeket az információkat anonimizált formában értékesítik, de előfordulhat, hogy feloldják a névtelenítést.

Tehát arról vitatkozunk, hogy megosszunk-e cégekkel, civil szervezetekkel vagy kormányokkal korlátozott mennyiségű információt, amely ráadásul sokkal kevesebb annál, amit már most is meg lehet vásárolni online – és sokkal aggasztóbb is, mint annak közlése, hogy a múlt héten Bobbal ebédeltünk.

Ennek a problémának a harmadik megoldása az lehet, ha különféle opciókat vásárolunk magunknak. Az itt bemutatott rendszerek közül néhány ugyan még így is lehet vitatott, ennek ellenére is érdemes lehet felépíteni azokat, bár egyelőre jóváhagyás nélkül. Ha hónapokat várunk ennek a vitának a rendezésével, és hirtelen egy új járvány tör ki, döntenünk kell majd arról, hogy több billió dollár veszteséggel leállítjuk a gazdaságot, vagy megnyomunk egy gombot, és használjuk az imént bemutatott technológiát. De ezt csak akkor tehetjük meg, ha ez a technológia a rendelkezésünkre áll. Ha például mindenki számára kötelező bluetooth-os alkalmazásokat akarunk használni, ezeket most kell kifejleszteni ahhoz, hogy néhány hónapon belül a rendelkezésünkre álljanak.

Végül a magánélet védelmét az egyéb, már elvesztett jogaink kontextusába kell helyeznünk. Elveszítettük az egészségünket. Elveszítettük a gazdaságunkat. Elveszítettük a szabadságunkat. Ha a magánélet kis mértékű feladásával visszakaphatjuk mindezt, nem lenne érdemes elgondolkozni rajta? Az USA által jóváhagyott 2 billió dolláros mentőcsomag felnőttenként 10 ezer dollárnak felel meg. Biztosak vagyunk abban, hogy inkább fizetnénk 10 ezer dollárt, mint hogy megadjunk a kormánynak néhány olyan információt, amelyet a FourSquare-nek eddig is megadtunk?

Foglaljuk tehát össze: csak nagyon kevés emberről kellene egy kevés adatot megosztanunk, amelynek mértéke szigorúan korlátozható, és sokkal kevesebb annál, mint ami már most is nyilvánosan – vagy a kormány számára – elérhető. Mindezt azért, hogy visszakaphassuk az egészségünket, a gazdaságunkat, a szabadságunkat és az életünket.

Az embereket nem lehet elszigetelni egymástól. Arra születtünk, hogy táncoljunk.

Ez a rész nagyrészt @Genevieve Gee kontaktkutatásról szóló kutatásának elképzelésein és forrásain alapszik.

Ez az írás A koronavírus táncórát ad című cikkünk 3. része. Az 1. részben a Tajvanon, Szingapúrban, Kínában és Dél-Koreában alkalmazott bevált gyakorlatokat mutattuk be. A 2. rész a maszkviseléssel foglalkozott. A 4. rész az elkülönítésről és a karanténról fog szólni. A 5. részben pedig az utazási korlátozásokról, a társasági összejövetelek korlátozásáról és a gazdaság bezárásáról beszélünk. A 6. részben mindezt összefoglaljuk. Mindegyik intézkedéssel kapcsolatban specifikus ajánlásokat fogunk megfogalmazni egy figyelmeztetés kíséretében: az országok többsége nem jól közelíti meg a tánc kérdését. Ha továbbra is a jelenlegi módszert követik, akkor hasonlóan fognak járni, mint Szingapúr.

Ez a cikk egy hatalmas csapatmunka eredményeként született több tucat szakember közreműködésével, akik a kutatómunkában, valamint forrásaik, érveik és a szöveggel kapcsolatos visszajelzéseik révén voltak segítségemre, megkérdőjelezték az érveimet és a feltételezéseimet, és nem értettek egyet velem. Külön szeretnék köszönetet mondani Genevieve Gee-nek, Matt Bellnek, Jorge Peñalvának, Christina Muellernek, Barthold Albrechtnek, Elena Baillie-nak, Pierre Djiannak, Yasemin Denarinak, Shishir Mehrotrának, Jeffrey Ladish-nek, Claire Marshallnak, Manik Guptának, Brian McClendonnak, Donatus Albrechtnek, a Test and Trace csapatának és még sokaknak. Nélkülük mindez nem vált volna valóra.

Ha kíváncsi a legfrissebb hírekre az USA-ban zajló tesztelésről és kontaktkutatásról, látogasson el ide: Test And Trace.

Kapcsolódó anyagok: